Vagyis a tűzben pikturált kép valódi természete.

„…megjelenik a tűzben képzett kép, mint létező élő objektum. Anyaga ősi földalapanyag. Munkába véve, vízzel keveredve, iszapként terül el egy elemi tisztaságú valódi fémlapon. Levegőn száradva megszilárdul, majd a tűz erejével visszaalakul ősi kőanyaggá, mint a bazaltként, vagy gránitként megmerevedett izzó láva. Pontról pontra, porból lávává olvad, lávából kőzetté hűl, és a végén üveges fényű, árkokkal szabdalt dombormű jön létre.

Asztalra teszem a képpé transzmutálandó fémlapot. Kézbe veszem a tűzzománc testanyagát: a zománciszapot. Tudom róla, hogy ez nem festék, hanem iszap – más szavakkal – talajszerkezet, ami első fázisban a fémes magot borító föld analógiája. A levegőn megszárad és mi lesz belőle? Ott fekszik előtted maga a megművelendő termőföld. Földműves vagy nem festő. A szilikátrögökbe mélyesztett karctű megfelel az eke-vasnak. Szántasz, vagy rajzolsz? Mindkettőt teszed, mégpedig egyszerre. Egyszóval barázdát húzol. A magokat beléveted, ami a gondolat pontsora és a haladás iránya a mag útja, amit írott rovásnak – újabb kifejezéssel – rajznak is nevezhetsz. A forró kemence (Nap-analógia) hője a talajt mozgásba hozza, és az átrendeződik a hő erejétől függően. Elboronáljuk, öntözzük. Új rétegeket szórhatunk rá. Minden folyamat tudott, ismert, átélt, meg-megismételt sorrendben következik. Az égetés – vagyis az irányított olvasztás ereje és ideje a várt eredmény szerint alakított. A tűz csinálja, vagy te? Együtt dolgozol a természet szellemével és te is természetszellem vagy munka közben. Előbb utóbb átalakul a gondolkodásod…”

Kátai Mihály
Munkácsy-díjas festőművész